Amikor Dorka megszületett, még csak a 33. terhességi hetet kezdtük , de azt mondták már a szülés napján próbálkozzak a fejéssel, hogy mihamarabb elérjem a tejbelövellést ( persze azt is mondták ne várjak csodát, hogy rögvest lesz tejem, legyek türelemmel körülbelül 4-5 nap ) .
A szobában a másik négy koramami már javában fejte minden etetésre a tejet, volt aki többet szenvedett érte, és volt aki literszámra tudta volna bevinni a tejet- így az első 4 nap irigykedve néztem őket, és bánkódtam nekem miért nincs még tejem – azaz volt, de valamiért vér került bele, azt mondták talán egy ér van elpattanva és ki kell ürülnie. Mindennap többször jártam a „ tejes nénihez”, aki szakértő volt ebben, és ő segített, ő ellenőrizte tiszta-e már. Biztatott, hogy ne szomorkodjak, türelemre intett hiszen ennek idő kell, korábban jött és nincs ott velem, hogy stimulálja és higgyem el, hogy Dorka így is megfelelő táplálékot kap. Megmutatta hogyan kezdjek hozzá, hogyan masszírozzam át előtte a mellem, hogy egy etetésre, csak az egyik mellem fejjem le, és a legutolsó esti etetésre fejjem mindkettőt, és éjszaka is fejjek, mert ha hazaviszem a babát neki este is enni kell. Tudtam, hogy a szoptatásra jó ideig nem lesz lehetőségem, ezért a fejéssel kellett minél több tejet termelnem. A sok tanács és fejés ellenére sem akart tisztulni a tejem. Ők is látták, hogy a kézi fejéssel nem nagyon akar kiürülni ezért egy elektromos mellszívóval rásegítettek a dologra, és másnapra tényleg tiszta lett a tej.
Négy naposan kóstolhatta először az én tejem, alig hittem el, hogy végre képes vagyok táplálni a gyerekem - még most is könnybe lábad a szemem ha eszembe jut, mennyire boldog voltam, és mennyire büszkén küldtem el Dávidnak a fotót arról a pár milli tejről ( ám ez akkori adagjának még bőven elegendő volt ).
Amikor átkerültünk a Péterfybe, nagyon vártam, hogy cicire tegyék, szerettem volna ismét olyan közel kerülni hozzá, mint mielőtt kibújt volna. Hihetetlen érzés volt, amikor először cicizett, ahogyan az is, hogy a testem mennyire gyorsan reagált, még csak magamhoz emeltem, de máris csöpögött az anyatej. Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire csodálatos az anyai test.
Azonban a kórházban nem erőltettem a szopizást, mert ez sokkal nagyon munkával járt számára, mint a cumisüvegből evés, neki pedig az volt a lényeg, hogy enni tanuljon meg és hazajöhessen. A cicizést pedig otthon is megtanulhatja. Másfél hét alatt végül a napi két szopizásban maradtunk, a többi anyatejet fejtem. Persze a kórházban a nővérektől kaptam a negatív véleményeket, amiért nem a szoptatást tartom elsődlegesnek - de tudtam, hogy kellő türelemmel ha végre hazajutunk meg tudja tanulni, hogyan kell cicizni.
Szoptatni a gyermeked a világ legcsodásabb dolga ( a szülés után ) , azonban a mai nézetek miatt egy anya könnyen rágörcsölhet, bűntudatot érezhet ha nem tudja szoptatni a babát.
Szoptass, szoptass, szoptass …a csapból is ez folyik, szoptass mert az anyatej a legjobb a babának. Ezt hallod a kórházban a csecsemős nővérektől, a családtól, a védőnőtől, a gyerekorvostól, még a szomszéd nénitől is. No és persze aki látogatóba jön, az első kérdése: Szoptatod, van elég tejed? – olyan ez mint amikor az emberek késztetést éreznek a pocakok simogatására. Máig képtelen vagyok felfogni miért, hiszen egyéb körülmények között sem simogatunk senkit - ezek mégiscsak meghitt dolgok, aminek rád és a babára kell tartoznia (bár részemről az első 4 hétben körülbelül az egész újszülött osztályra tartozott a szoptatás, de akkor pont nem érdekelt).
27 napot töltöttünk kórházban, rengeteg anyukával találkoztam, bátran jelentem ki, hogy a szoptatás nem egyszerű és nem mindig azért nem, mert nincs teje az anyának. A szoptatásos és az ahhoz kapcsolódó „lenéző” ( azért idézőjel, mert én annak érzem őket ) kérdéseket a teherbeeséssel kapcsolatos kérdésekhez tudnám hasonlítani. Mindkettő magánügy. Nem tudhatjuk, hogy egy anyuka azért nem szoptat mert nem akar, vagy mert a szívét-lelkét beleadta, hogy legyen elég teje , de még sincs, vagy mert a babának éppen nem jó a szopókészsége és sebesre harapdálja például a cicit. Na és persze, amikor felteszik a kérdést, és a válasz az, hogy nem anyatejes a baba, csak annyit hallunk nem baj az ( némi szemrehányással ), - ez épp elég, hogy az anyuka még pocsékabbul érezze magát és azt gondolja máris rossz anya. Valami ilyesmit éreztem én is, amikor a nővérek azt kérdezgették miért nem arra gondolok, hogy Dorkának mi a jobb? Tudtam mi lenne jó neki. Otthon lenni. Velünk. Éppen ezért nem erőltettem, de nem is kellett, hogy ők ezt megértsék. A véleményük nélkül is szaranyának éreztem magam, miután eljutott a tudatomig, hogy a gyerekem az intenzíven fekszik, hiszen emiatt csakis magamat okoltam, az én testem nem volt számára megfelelő.
Talán a koraszülött anyák könnyebben elfogadják, hogy nem mindig jut anyatej a babának, pont azért, mert nem vagyunk 0-24ben velük,és a nappali fejésekkel nem biztos, hogy tudunk éjszakára is leadni tejet, s ekkor mást kapnak a nővérektől.
Amikor még kis mennyiséget kapott bőven maradt neki az éjszakai etetésekre is, aztán ahogy növelték az adagját kezdtem aggódni, mert mindig éppen azt a mennyiséget sikerült kipréselni magamból, ami egy etetésre elegendő volt ( pedig mindig azt hittem bőséges készletem lesz majd ). Éjszaka is próbáltam kétszer fejni, de egyszerűen annyira kimerült voltam az állandó ingázástól, hogy nem mindig ment. Ha többet pihentem este, akkor nagyobb mennyiség jött le, viszont azt nem vihettem be a kórházba, csak a fagyasztóba tudtam elraktározni.
Nehéz küzdeni a tudattal, hogy a gyereked az intenzíven fekszik, hogy minden gramm számít, hogy nem vagy vele, hogy napi 6x45 percet látod. S emellett az anya egyen rendesen, igyon eleget, maradjon nyugodt hogy elegendő tejet tudjon termelni a teste. Ettem a rengeteg rántott levest, a grízes dolgokat, szénhidrátot szénhidráttal, rengeteg Laktoherb teát, a Karamalz-t, amik rengeteget segítettek.
Itthon persze más a helyzet. Megnyugszunk, szoptatásnál csak ketten vagyunk, vagy hárman ha Apa is részese szeretne lenni a csodának. Persze a kórházban is képes vagy kizárni mindent ilyenkor, de otthon tényleg csak Mi voltunk. Egy hirtelen befejeződő terhesség, és hosszas kórházi tartózkodás után hálás voltam, hogy van még tejem, hogy azt az egy hónapot amit "elvettek" tőlünk pótolhatjuk. Olyankor összebújtunk szorosan, boldog voltam, hogy belőlem táplálkozik, belőlem merít erőt, én vagyok számára az Élet. Néha csak behunytam a szemem és mosolyogtam, élveztem azt a leírhatatlan érzést amit a szoptatás adott, néha csak néztem mennyire gyönyörű, mennyire ügyes.
Nagyon szerettem érezni, hogy azonnal bizsereg a mellem, a szülés után még hetekkel is volt méhösszehúzódásom, amikor még nem is volt cicin, csak magamhoz öleltem. A testem tudta, hogy ott van az az Apró lény, s már "készítette" is a táplálékot számára. Hálás vagyok hogy átélhettem. A szoptatás különleges kapocs az Anya és baba között, minden egyes etetés után alig vártam a következőt, pedig nekünk a kis súlya miatt folyton a mérlegre kellett tenni Dorkát, ami megőrjített, de amint rákapott a cicire elmúlt a bosszankodásom.
Sajnos Dorkának a hasa nagyon érzékeny volt mindenre, így én szinte alig ettem valamit ( kész csoda, hogy tápláló volt a tejem ) , és sajnos 2 hónapos korában kiderült, hogy érzékeny a tejfehérjére , nem hízott rendesen, ekcémás kiütése lett, ezért tápszert írtak fel neki én pedig szigorú tejmentes diétára voltam fogva. Egy hónapig kapta megosztva az anyatejet és a tápszert, azonban mivel nem volt mindig cicin csökkent a mennyiség, és szépen lassan elment a tejem. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, mert volt időm felkészülni rá. Sokat gondolkodtam azon, hogy csak rárakom gyakran pár percre, hogy stimulálja, ( nagyon nehezen engedtem ezt el, Dávid kérdezte is miért élem meg ezt tragédiának, ez valami Anya dolog? ) , viszont mivel ennyire érzékeny volt és a tejmentes diéta miatt még kevesebb dolgot ehettem ( szinte már semmit ) és nem szerettem volna fárasztani a stimulálással, hiszen neki az volt a feladata, hogy hízzon, így elfogadtam, hogy 4 hónapos koráig kap csak anyatejet. Jó ideig még kereste a cicit, azonban pár hét után talán azt is elfelejtette mi az. Az utóbbi időben szokta markolászni, kíváncsiskodik mi is az , és mindig elmondom neki, hogy amikor pici volt onnan kapta a finom tejet.
Annak ellenére, hogy volt időm felkészülni az elengedésre nem viseltem könnyen. Pár napig még időnként odaadtam neki a cicit, s rengeteg kendőzéssel pótoltuk a szoptatás hiányát. Mindkettőnknek szüksége volt az összebújásra. Leginkább azért volt erre szükség, hogy aludjon Dorka, -mert ebből nem sok jutott a decemberi hónapra, - nyugodt legyen és szépen hízzon. Kendőztünk hát, nagyon sokat. Korábban akkor tettem kendőbe ha nem akart aludni és nekem nagyon el kellett már végeznem az itthoni teendőket, de ebben az időszakban szinte egész nap kendőztünk, éjjel velünk aludt, vagy leginkább rajtam. Dávid sokszor megkérdezte, hogy így félig ülve Dorkával a mellkasomon hogy tudok aludni, kipihenem-e magam és nem félek-e, hogy éjjel elfordulok, mert elfelejtem, hogy rajtam alszik. Nem, ezt nem felejti el az ember lánya, ez ösztönös reakció, és sokkal kipihentebb voltam én is, mert nem kellett 3 percenként a kiságyhoz rohannom, mert csak elbóbiskol, aztán felriad. ( Az pedig egy másik történet , hogy mennyire könnyen aludt el később a saját ágyában- persze ezt is én viseltem rosszabbul ).
Szoptatni sokkal könnyebb mint tápszerezni, mindig kéznél van a cici, mindig megfelelő hőmérsékletű, mindig meghitt. Azonban néha be kell látni, hogy el kell engedni. Belátjuk, de ettől még gyászolhatjuk, sírhatunk miatta. Dorka már lassan 4 hónapja nem szopizik, de még mindig vágyódom arra az érzésre, főleg hogy már nagy és teljesen másképp élné meg ő is azt a fajta kötődést, mint akkor régen. Hiányzik.
