Közösségi anyák világa

Sok időt töltök a neten, leginkább az Instagramon, ahol ugye a fényképeké a főszerep. Leginkább a tökéletes fotóké.

Egy étel, egy sportos mami, egy szerelmes pár, egy virágba borult fa, egy kisbaba, egy kisgyerek, egy üveg víz, tulajdonképpen tényleg bármi, a lényeg a tökéletes, és hibátlan kompozíció. 

Szerény személyem leginkább az anyukákat követem, és egyik másik tényleg annyira profi és tökéletes fotót tölt fel, hogy csak kapkodom a fejem hogyan csinálják ? Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy mindig rend van náluk, vagy hogy a gyerek mindig engedi ezeket a fotókat elkészíteni, hogy náluk mindig minden tökéletes, a szép ruháik nem ételfoltosak, a gyerek nem maszatos - soha nincs rossz kedv, vagy bal lábbal ébredés?

Végülis rájöttem, hogy egy-egy sarokban nem nehéz elpakolni és egy másikba átcsoportosítani az addig ott heverő játékokat, fél pár zoknikat ésatöbbi. A gyerek sose zavar kérdésre nem sikerült választ találnom. Dorka nekem nagyon sokszor el van egyedül, de eljön az a pont hamar, hogy kell neki a játszópajti , az pedig alap, hogy ha fényképezőt, telefont lát ő is videózni vagy fotózni akar, esetleg belemászni vagy elvenni a tárgyat amire szükségem van. Sminkelni nem igazán szoktam, és a hajam is ritkán olyan mintha a fodrászomtól jönnék, mert ezekhez még korábban kéne kelnem, ami már kb azt jelentené felesleges este lefeküdnöm. 

Kérdés, miért is van ennyi instamami / youtube mami / facebook anyuka , akár olyanok akik a szürke hétköznapokat, akár olyanok akik a könnyed hétköznapokat mutatják . Régebben én csak a blogon voltam jelen, de mostanában már inkább az instán vagyok aktív , és a youtube-n próbálok visszatérni a hosszabb kihagyás után, miután a csalódást ezzel kapcsolatban kihevertem. 

Gyerekkel otthon lenni egész nap nem mindig könnyű. Vannak pofon egyszerű és nagyon boldog napok, de vannak olyan napok amikor azt se tudod mikor volt már reggel olyan lassan megy minden, csak a nyűgösség, és a semmi sem jó állapot a mérvadó. 

Senki számára nem mondok újat azzal, hogy a gyerekek sokszor nyűgösek, sokszor hisztisek, sokszor napokig semmi nem jó nekik. Elképzelhető, hogy egyik percben vigyorognak, a másikban pedig kiborulnak és óriási krokodilkönnyek potyognak az arcukról, mert épp a párnát nem tudja kirángatni a kiságyból, vagy mert nem engeded meg neki, hogy a századik kavicsot is behozza a lakásba, vagy hogy leszedje az éretlen epret. Lehet éppen semmilyen ételt nem eszik meg amit elé raksz, csak az aszalt áfonyát, vagy a sajtot, hiába szorgoskodtál a konyhába.

Első alkalmakkor ezeket a kiborulásokat még bizonytalanul kezeljük, aztán belejövünk és egyre határozottabban tudunk nemet mondani, vagy elmagyarázni 1000x is, hogy amíg nem teljesen piros az eper addig nem ehető, vagy hogy a kavics az utcára való és legközelebb is ott lesz ha kijövünk motorozni. 

Na de mi van akkor ha anya is bal lábbal kel fel? Ha nekünk is van egy rossz hetünk, amikor lelkileg nem vagyunk túl stabilak, amikor legszívesebben csak egy kis csendre vágynál, vagy zenét hallgatnál , vagy sétálnál egy nagyot, amikor egyedül érzed magad.  Persze ezeket gyerekekkel is megteheted - igen pl. alvásidőben - de lehet neked nem akkor van rá szükséged, ha a kedvedre való zenét bekapcsolod a gyerek rögtön kéri a saját kedvenceit és addig mutogat és kiabálja a füledbe , hogy ő márpedig azt szeretné hallgatni, hogy inkább beteszed neki. 

Vannak ugyan anyák akik erről is mernek beszélni, hogy nincs mindig jókedvük, hogy előfordul hogy türelmetlenek, hogy kiabálnak, hogy sírnak, hogy egyedül érzik magukat, hogy legszívesebben világgá mennének. Azonban rengeteg anya csak illúziókat kelt. Itt wellnesseznek, itt fotózkodnak, itt sétálnak totál kikenve, kiöltözve ( persze a gyerek is tökéletesen tisztán, egyetlen homokozóban szerzett folt nincs a pólóján, a szája körül nincs elfelejtett morzsaszem ) , mindig szikrázó a napsütés, a hajukat a hajlakk tökéletesen tartja,  az ebéd szinte magától elkészül és mégcsak rendetlen sem lesz a konyha, a ruhák pedig szintén maguktól vándorolnak tükörsimán, mindenféle vasalásél nélkül a szekrénybe.

Nem mondom, hogy egy-egy pillanatra nem irigykedek és sóhajtom azt jaj de jó nekik! , de aztán rájövök, hogy nem- nem olyan jó nekik. Biztos vagyok benne, hogy nekik is van rossz napjuk , azonban kifelé a tökéletes szerepet, a mindenkiboldog körülöttem képet festik le, így totál pocsék kedvvel is ezt az arcukat mutatják, plusz ezekre a fotókra érkezik a legtöbb like.

Az igazi ok pedig amiért sokan itt kötünk ki ( legalábbis szerintem ), hogy attól függetlenül, hogy a nap 24 órájában van velünk valaki mégis sokszor egyedül érezzük magunkat és magányosak vagyunk. Egy pici babával még nem a legegyszerűbb baba-mama programokra járnak ( alvásidő, etetés, hasfájós időszak, beteg időszak ), még nem jársz játszótérre, hogy más anyákkal ismerkedj és egy kicsit társalogj. Éppen ezért sokan a közösségi oldalakon keresztül próbálnak megnyílni, és átlépve a határaikat új hobbiba kezdeni, kilépni egy picit a komfortzónából és bátram kommentelni, vagy akár mint én elkezdeni videókat készíteni. 

Amíg nem voltam anya, én is úgy képzeltem minden szuper flottul fog menni, a legtökéletesebb, rózsaszín köddel borított napjaink lesznek és hogy én is olyan tiptop, fitt, és pörgős sohaelnemfáradós anya leszek mint akikről fentebb szó esett. Aztán beleért a kezem a bilibe, és tudatosult bennem, hogy anyának lenni nem mindig fenékig tejfel - persze soha nem cserélném el semmire. 

Száz szónak is egy a vége, lehetünk tökéletesek, vagy tökéletlenek mindegyikünk csak egy kis társaságra, egy kis pezsgésre, egy visszajelzésre, egy biztató szóra vágyik, hogy tudjuk nem vagyunk egyedül. 

Read More

Anya Agy

Az anyává válás egyet jelent az otthonléttel, a 0-24 órás babázással, háztartással, az emberekkel való kommunikáció átalakulásával. A szülés után az agyunk átáll anya üzemmódba, vagyis baba üzemmódba. Napunk java részében a gyerekünkkel beszélgetünk, aminek a témái még ha néhanapján komolyra is sikerednek mert épp vele osztod meg a legnagyobb problémáid, leginkább mesékre, mondókákra, babaproblémákra szűkülnek le. Persze ez így van helyén, de amikor észreveszed, hogy sokszor a gyerekdalokat dúdolod még magadnak is, vagy elfelejtesz alapvető szavakat, főleg egy-egy húzósabb nap/hét után akkor elgondolkozol, hogy te jó ég mikor jutottál idáig és van-e még visszaút. 

Sokszor érzem -annak ellenére, hogy próbálok a lehető legtöbbet könyvekbe merülni, és az agyamat dolgoztatni- , hogy kicsit mintha butulnék, mintha mindent elfelejtenék. Pedig dolgozok is, nem vontam ki magam teljesen a forgalomból. 

Mit lehet tenni azon felül, hogy dolgozik az ember, hogy olvas, vagy mint például én is mint sok más anya próbálja kiírni magából a lelki dolgokat, vagy csak egy hétköznapi semmiséget, ami számunkra mégis nagy dolog.

Néha annyira lemerülök agyilag, hogy egyszerűen elfelejtek például főzni- volt rá példa, hogy Dávid megkérdezte mit visz holnap ebédre, és akkor kaptam a fejemhez, hogy te jó ég még főzni akartam!

Előfordul, hogy képtelen vagyok visszaemlékezni , hogyan is telt a napunk Dorkával. Az pedig szinte alap, hogy mire egyik szobából elindulok a másikba valamiért szinte biztosan elfelejtem miért is mentem be, vagy hogy a telefonom keresem miközben épp azt nyomkodom, vagy miközben Dorka néz éppen mesét rajta. Akadnak olyan percek, amikor mintha teljesen más világban lennék, mintha a jelen pillanatban ott sem lennék, mintha kívülről szemlélném magam.

A Big Bang Theory-ban tegnap épp erről volt szó, amikor is az anyuka szakkönyveket kezdett el olvasni esti meseként a gyerekeknek, mert elméletileg ilyenkor az agy befogadóképessége könnyebb, s azt az egész napos gügyögés mellett próbálja egyensúlyban tartani annak működését. 

Ezeket tapasztalva már látom, nem hiába kínál sok tanfolyam Gyes-en lévő anyukáknak kedvezményt a tanfolyamok árából, mert ugyan mindennap valami újra tanítod a gyereked, de te nem tanulsz újat- sokszor még a híreket sincs időd elolvasni - ezért a kiút ebből a nagy tudatlanságból a tanulás, vagy a visszatérés a munkába. 

Nos nem valószínű, hogy ezentúl az esti mese valami fizikai, vagy matematikai törvényekről fog szólni, ugyanis ekkor már végképp agyilag zokni vagyok és sokszor azt sem tudom fiú vagy lány, szóval légyszi írjátok meg nekem ti hogyan maradtok agyban aktívak. Mert nyugtassatok meg, hogy nemcsak én küzdök ezzel a problémával - mert ha igen, akkor az időm beosztását nagyon, nagyon át kell alakítanom. 

Persze lehet már az is elég lenne, ha nem kellene hajnalban kelni, és késő feküdni, és a köztes idő között jó esetben csak 1, rossz esetben akár 4-5-6-7 alkalommal felkelni a gyerek nyöszörgésére, sírására. Ha a gyerekeknek csak jó napjaik lennének, nem kellene hisztirohamokat kezelni, vagy mindig egészségesek lennének, a fogaik pedig fájdalommentesen kibújnának. Ha nem a Kerek mesére, vagy Bogyó és Babócára kábulnának, hanem a National Geographicra. 

Az is elképzelhető, hogy ez direkt így van kitalálva, hogy könnyen "leépüljön" az agyunk, még a végén megesne, hogy tényleg a Pitagorasz tételt kezdenénk el tanítani a gyerekeknek a Boci, boci tarka helyett. 

Read More

Új Év - Új álmok - Új tervek

Új évkor általában a legtöbben fogadalmat tesznek, hogy idén megváltoztatják szokásaikat, egészségesen élnek, sportolni fognak, nem beszélnek csúnyán ésatöbbi. Ám a kezdeti lelkesedés és odafigyelés ezekre a fogadalmakra hamar lankadni kezd, és kezdődik elölről a halogatás, mondván majd holnaptól. Ahogy Dávid mondaná- " persze, majd rájössz". Éppen ezért nem szokásom fogadalmakat tenni, a tervezés és álmodozás viszont lételemem ezért a 2018-as évem szeretném ha erről szólna. A terveim, álmaim megvalósításáról. 

Legelőször szeretnék odafigyelni nemcsak az én, hanem a Dávid és Dorka életmódjára is, kezdve az étkezéssel, majd a sporttal és a rengeteg sétával. Az étkezés nyilván csak rajtam fog múlni, tekintve, hogy én főzök és én írom a bevásárlólistát ( csak majd elég határozottnak kell lennem a nassolásra csábító sorok között ). A sport alatt a magam részéről a napi 20 perc Rubint Rékát értem, ami tényleg nem sok, de egy hajnal 5kor kezdődő nap végén elég nehéz még a lakás rendbe vágása után nekiveselkedni. Talán napközben lenne érdemesebb időt szakítani rá, esetleg Dorkát is bevonni, közösen tornázni. A heti egy rúdtáncot mindenképp szeretném tartani, és ha ezeket tudom hétről hétre kivitelezni akkor talán a jó idő beköszöntével a futásba is belevágnék, már tényleg. 

Dávid már kiválasztotta az edzőtermet ahová járni szeretne, ahová az előre megvásárolt bérlet máris ösztönző tényező lesz, így neki talán könnyebb lesz a dolga.

Szeretnék több figyelmet fordítani az anyagiakra, mert a lakásvásárlás valljuk be nem volt olcsó mulatság, plusz elég sok "apróságot" kellett vásárolnunk, így kicsit nagy volt az év végi túlköltekezés. 

Az első amit ennek érdekében tudok tenni, hogy hétről hétre megtervezem a menüt és ez alapján vásárolunk be, és lehetőleg megpróbálunk plusz árucikkeket nem betenni a kosárba. Vonatkozik ez játékra, könyvre, kozmetikai dolgokra, mindenre ami impulzusvásárlásból adódna. 

Kicsit talán szerencsés a helyzetem ebből a szempontból, mert olyan városba költöztünk ahol nincs minden üzlet azonnal a számba, és nincs az, hogy egy-egy séta alkalmával betévedek ide-oda pénztárcát nyitogatni. 

Régi vágyam megtanulni videót vágni, mert rengeteg videóm van Dorkáról és szeretném összevágni őket egy -egy időszakot felölelve, mert így külön -külön rengeteg és nem is olyan érdekes. Plusz ha sikerülne megtanulnom akkor belevágnék néhány vlog videó készítésébe is. Jelenleg ezt tekintem a legnagyobb kihívásnak és álomnak, őszintén bízom benne, hogy mihamarabb sikerül megvalósítanom.

Amit a legjobban szeretnék az rengeteg idő, és energia, hogy minél többet lehessek Dorkával és Dáviddal és ezen felül legyen Énidőm is.  Tudom, hogy megfelelő időbeosztással ez is kivitelezhető, inkább az energia az ami véges. Muszáj megtalálnom az összhangot a munka, Dorka, a varrás, az olvasás, házimunka között. Merthogy egy másik tervem, hogy a saját magamra, a saját hobbimra is ugyanannyi idő jusson mint bármi másra. 

Mindenképp szeretnék nagyon sokat olvasni, és varrni. Tulajdonképpen ez is a jó időgazdálkodástól függ. Ezért is szükséges, hogy mindig legyen tervem, hogy legyen mihez tartani magam. Persze mindig ez marad utoljára, erre mindig este jut idő, amikor már hulla vagyok, és talán kicsit túlzásnak érezném ha órákra lebontva tervezném meg a napom ( plusz gyerek mellett ez mennyire kivitelezhető ? ), ezért inkább napokat fogok kijelölni magamnak minden saját hobbira ( pl. hétfő este olvasok, kedden írok, szerdán olvasok ). Idő kell majd biztosan, hogy kialakuljon és sok türelem, mert ez sem fog menni egyről a kettőre olyan hűűű de gyorsan,de tényleg szeretnék egy megoldást találni erre is. 

Örülnék ha nagyon sok nem feltétlen különleges élményt élhetnék át a kis családommal, ha sok boldog emléket gyűjthetnénk. Dorka ugyan még tudom kicsi az emlékezéshez, de a szellemi fejlődéséhez, az egészséges énképének kialakulásához szüksége van a boldog szülőkre, a kiegyensúlyozott családra, ezért az egyik legelső célom, hogy minél több minőségi időt töltsünk együtt.

Nagyon szeretnék rájönni, mi is az amivel igazán foglalkozni szeretnék, mert nem panaszkodhatom több szempontból is jó a munkám, nagyon rugalmasak, a főnököm is jófej, de nem ez az amit örökké szeretnék csinálni. Ennek eléréséhez első feladatom az angolomat fejleszteni, és valahogyan rájönni mi is az ami tényleg érdekel.

Végül de nem  utolsó sorban jó lenne ha elegendő időm jutna a külsőmre is. Persze említettem a tornát, a rúdtáncot, de mindez vonatkozik a hajamra, a körmömre, a sminkelésre. Legtöbbször lófarokban, vagy "anyakonytban" hordom, mert kiengedve Dorka abba kapaszkodik, és kitépi szinte az összeset. Ennek ellenére úgy döntöttem ismét megnövesztem olyan hosszúra mint az esküvőn volt. A hajszínem ugyan nem szeretem, de a festéshez nem fogok visszatérni mert ha megnő a hajam elég hosszúra, akkor a gyermekrák alapítvány kapná meg a tincseimet. Esküvő után is ez volt  a terv, hogy odaadom, de festett hajat nem fogadnak el, így próbáltam lenöveszteni, koptatni a kékesfekete hajszínem, de nem jutottam előre, ezért levágattam.  Körmöshöz ugyan nem szeretnék járni, de jó volna ha saját magammal meg tudnám szerettetni a körömlakkozást, a körömreszelést. 

A sminkelés nem lételemem, de néha jól esik itthon is "normálisan" kinézni, és remélem eljön az idő, amikor nem rohanva indulok el valahova, hanem vasalt hajjal, alapozóval, szemfestékkel kipingálva. Dorka rengeteg nőtt és változott az utóbbi időben, szóval tényleg bízom benne, hogy eljutunk idáig hamarosan. 

Nem szenvedek hiányt a tervekben, és még rengeteg van ami említésre sem került, ezért ha ezeknek csak egy töredéke is megvalósul nagyon elégedett és boldog leszek. Persze ha ezen felül bármilyen meglepetést, csodát, kihívást tartogat az év, ami nem szerepel a terveim között hát állok elébe, de ez az összefoglaló segít majd emlékeztetni a saját céljaim megvalósítására. 

Read More

Kis Karácsony, Nagy Karácsony

Imádom a Karácsonyt, de tényleg, főleg amikor csodák csodájára még havazik is, de ezen az éven inkább kihagytam volna. Nagyon örültem, hogy saját kuckóban töltjük, és nagyon akartam is, hogy ekkor már itt lakhassunk, de a sok teendő, a gyors tempó miatt most nem volt az igazi.

Úgy gondolom a Karácsony általában nem a pihenésről szól úgy egyébként sem, mindegy hogy költözik, vagy 100 éve egy helyen lakik az ember lánya. 

Az emberek egyik fele már több héttel az ünnepek előtt a menüt tervezi, ajándékokon töri a fejét, a másik fele úgy véli jaj van még idő, aztán kettőt pislog és 3 nap múlva Karácsony, az üzletek tömve, minden kifogyóban és kétségbe esve szaladgál az üzletek között ajándékokat hajkurászva, szentségelve a hosszú sorok miatt. 

Nos, emiatt idén mi az utóbbi kategóriába tartoztunk. Tisztában voltam vele, hogy mikor fogunk költözni, de valahogy annyira nem volt ötletem az ajándékok terén, hogy egyszerűen nem volt kedvem boltokat járni már novemberben emiatt ( és titkon bíztam benne, hogy a költözés kb. 2 napot fog igénybe venni és még tengernyi időm lesz ). Nem így lett sajnos, ezért a bevásárlást is 22-én sikerült elintézni, amikor már annyira voltak a boltban, hogy mozdulni nem lehetett - bár szerencsére a kasszánál nem volt sor- ellenben a parkolóban igen. A parkolóban már éppen kiszállni készültem a kocsiból és jelezve a nem túl kedves kopasz úrnak, hogy mi nem elé szeretnék befordulni hanem keresztbe továbbhajtani, ezért legyen szíves nem rátapadni az előtte álló autóra, hogy ezt megtegyük, amikor Dávid közölte, hogy visszatolat és megpróbál máshol kimenni. Én ilyen dugót áruházi parkolóban még nem láttam. A parkolók közötti kis "utcák"- ban hatalmas kocsisor gyűlt össze, és egyszerűen nem engedték ki azokat az autókat sem, akik még nem kifele szeretnének menni, csak szimplán tovább hajtani egy soron következő üzlethez. Nem értem miért fájt volna nekem nem előre gurulni 40 centit, hanem azt mondani tessék menj csak át előttem keresztbe,, hiszen én úgyis csak 1 métert teszek meg negyed óra alatt. Dehogyis, úgy tapadt az előző autóra, mintha fegyvert tartanának a fejéhez. Vérre menő harc volt minden centiért. Végül Dávid visszatolatott és egy másik útvonalon hamarabb kijutottunk. 

Fenyőfát is mindig időben vásárolunk, most ez is elmaradt és már aggódtam is, hogy nem lesz szép fánk, mert nem igazán találtunk olyat ami tetszett volna és nem csillagászati összegeket kértek el érte. Végül rálelt Dávid egy szemrevaló kisebb köpcös fára, így haza is hoztuk gyorsan. ( a fenyőárus egy frankó géppel még olyannyira meg is faragta az alját, hogy Dávidnak csak picit kellett igazítania rajta, így a hagyományos káromkodás a fa faragás közben elmaradt. Másnap pótolta, amikor a céklalevet ráborította az új világos színű szőnyegre - mégis csak káromkodással teljes az ünnep )

Az ajándékok elmaradtak, mert azok beszerzésére már tényleg nem maradt idő. Gondoltunk rá, hogy elszaladunk könyvet venni, mert ugye olyan ajándékot kell venni aminek az ember saját maga is örülne, de jó könyvet választani is nehéz , erre pedig nem volt energiánk. 

Dorka ajándékát még "időben" sikerült megrendelni, tulajdonképpen az utolsó utáni percben, de örültem, hogy legalább neki lesz valami a fa alatt. Amit kapott az egy Varázspalló , amit tuldajdonképpen számtalan módon tud használni a gyerek, és mi felnőttek is egyaránt. Igazából Dorka ehhez még nem is elég idős, mégis nagyon örül neki, és sokat játszik vele. Csúszdázunk rajta, felmászik rá, libikókaként is funkcionált már. Tényleg nagyon klassz ajándék volt. 

Itt még nem ért véget a sok-sok teendő, nem ültünk nyugodtam, mert a költözés miatt az volt tervben, hogy inkább bevállaljuk az ebéd elkészítését, minthogy hazautazzunk. Nem szerettem volna viszont 25-én hajnalban kelni és az egész délelőtt főzéssel tölteni, így a 24-e telt a sütéssel-főzéssel kisebb - nagyobb szakaszokban. 

Tulajdonképpen ez a része minden családnál így van. Vannak akik a főzést vállalják, és vannak akik inkább utaznak. Egyik sem egyszerű, ez is és az is fárasztó. Talán picit túl nagy feneket kerítünk az ünnepnek. 

Ma már Karácsony másnapja van, és még csak ma sikerült kimennünk nyugodtan sétálni egyet, ma nem kellett főznöm, mégis gyorsan elment a nap. Tavaly Dorka még kis apróság volt, amikor nem fájt a pocakja szépen aludt, vagy nézelődött, így volt időm pihenni, leülni filmet nézni és olvasni, de idén a karácsonyi maratoni tévézések, a sok-sok pihenés elmaradt. Mindezért ellenben kárpótol, hogy vele együtt díszítettük a fát, hogy próbált segíteni feltenni a díszeket, és hogy nem akarta egyszer sem magára rántani a fát, reggelente és este pedig ragyogó szemekkel és tátott szájjal veszett el a fenyőfa fényében. 

Nálatok hogyan telt a Karácsony? 

Ha nem dolgoztok a két ünnep között pihenjetek sokat :) 

Read More

Véletlen évforduló

Két évvel ezelőtt éppen ma volt az első lombikos konzultációnk, tavaly pedig éppen ezen a napon hozhattuk haza Dorkát a kórházból.

A napokban valahogy a kezembe került egy hálóing, amit nem szoktam felvenni, mert mindig kell egy tartalék hálóing , ami tökéletes állapotban van, azonban most mégis ebben aludtam. Először nem is esett le, aztán rájöttem mikor is vásároltuk ezt. A petesejtjeim leszívásakor.

Nagyon izgultam, és persze kis naivan abban bíztam, hogy már decemberben a műtűasztalon fekszek majd, minden papírt pillanatok alatt beszerzünk és az új évet már páratlan boldogsággal kezdjük. Időközben belelógott a bilibe a kezem és feleszméltem, hogy ez a futószalagon működő dolog nem is olyan zökkenőmentes. A Dévaiba kerülésig úgy véltem, ha már ott leszünk nem leszek ideges, nem leszek szomorú, de itt jött csak a neheze.

A legelső alkalmakkor nem tudtam elképzelni hogyan tudnak a párok mosolyogva belépni az ajtón, pedig a cél ott lebegett a szemem előtt, de mégsem voltam rá képes. Remegő testtel, mégis kimelegedve ültem minden alkalommal Dávid mellett amíg sorra nem kerültünk. Elkeserítő volt, hogy ott kell lennünk, később pedig a még rengeteg hiányzó vizsgálat, vérvétel, lelet. Maga a tény, hogy ez az időszak nem akar véget érni.

Télen vettünk részt a konzultációkon, a vizsgálatokon, minden alkalommal már jóval korábban toporogtunk az ajtó előtt a hidegben 2-3 párral legalább. Emlékszem egyik reggel döcögve a domboldalon felfelé mennyire kitört belőlem a sírás, mert én ezt nem szeretném. Nem szeretnék műtétet, injekciókat, kockázatot. 

Amikor már az első olyan találkozón voltunk , ahol kaptam volna az injekció adagokat még belekötöttek az egyik leletembe, miszerint biztosan hamisítottam őket, mert a nőgyógyászom nem rakott rá pecsétet ( egyik ilyen leletemen se volt, és már látta a doktor úr korábban is ), majd a 60 oldalnyi aláírt dokumentumot is átnézte és a személyinket, hogy ugyanolyan-e az aláírás, csakhogy végképp legyen mibe belekötni, és elvenni a kedvem az egész beavatkozástól. Ebben a ciklusban így nem is vágtunk bele, ami talán így jó, mert akkor ha sikerült is volna Dorka nem Dorka lenne.

Tisztában vagyok vele, hogyan fogant Dorka, azonban csak úgy rágondolni és kimondani amikor az orvosok kérdezik már egyszerű. Már nincs mögötte annyi fájdalom, nem érzem a nehézséget mint akkor. Azonban belegondolva, hogy mi volt akkor, hogy mennyire kiborultam egy -egy kudarc után, hogy milyen volt reggel injekciózásra ébredni, ilyen-olyan vitamint szedni, tömni magam csirkehússal igenis elkeserítő még a mai napig, és ismét felteszem a régen sokszor ismételt kérdést miért. 

Nehéz volt eljutni a punkcióig, a visszaültetésig és az első ultrahangig, de ezek már mégis szép emlékekként élnek bennem. 

Read More

A szolgálólány meséje

Mindig is féltem attól, hogy soha nem leszek Anya. Nem tudom miért, de tartottam attól, hogy már az én elképzeléseimhez képest "öreg" leszek, amikor ezt megélhetem. Az "öreg" nekem már a saját koromat jelenti, és előre elnézést kérek, aki idősebb mint én és most úgy érzi elítélem mert a harminc felett szült. Szó sincs róla, csak én szerettem volna fiatal mami lenni mindig. Végül vagy bevonzottam, vagy ez volt megírva ( talán utóbbi, mert most biztos sokan kinevettek, de 3x voltam jósnőnél, és mindig azt mondták, hogy 27-28 éves korom körül szülök majd ), de jöttek az akadályok és nem akkor jött a baba amikor tervezve volt. 

Éppen ezért nehéz volt végignézni a Szolgálólány meséje című sorozatot, amit Anyabőrben blog Fannija említett meg egy Live beszélgetés során. 

Az első rész alatt azt gondoltam, te jó ég ez egy eszement fejéből pattant ki, mégis hogyan és miért? Aztán ahogy haladt előre a cselekmény, és derült fény mindenre mi miért is van úgy ahogy, egyszerűen nem tudtam abbahagyni és csak azon kattogtam én hogyan élném túl ezt a világot?! (S a legfontosabb kérdésem, egyáltalán miért akar valaki így és egy ilyen helyre gyereket szülni és nevelni? Talán bíznak benne, hogy később minden megváltozik és nekik jobb sorsuk lesz.) Nem számít, hogy egy Parancsnok felesége lennék, vagy szolgálólány mindenképp beleőrülnék. 

Persze mindenkit hajt egy cél, amiért Életben szeretne maradni és józanul gondolkodni.

A történet alapja, hogy Amerika helyén megalakul Gileád egyik- napról a másikra, ahol a vallásra hivatkozva egy olyan társadalmat alakítanak ki, ahol a nők alárendelt szerepbe kerülnek. A munkahelyükről kirúgják őket, bankszámlájukat berekesztik, mindezt egy a nagyhatalmak által megszavazott törvény miatt. S mi az oka?  Az ember által lerombolt világban a környezeti katasztrófa odáig fajult, hogy a társadalom fogyni kezdett, mert a nők meddővé váltak- csak a NŐK, ugyanis azt feltételezni sem lehet, hogy egy férfi steril. Nem, a terméketlenség kizárólag a nők hibája. 

Vannak még néhányan akik egészségügyileg rendben vannak és képesek szülni, őket elkülönítik és átnevelik őket különösen kegyetlen módszerekkel. 

Ebben az új világban a vallásra hivatkozva bűnnek minősül az érzelmes testi érintkezés, a szex mindössze vágymentes "szertartás" lesz azért, hogy az emberiség fennmaradjon. Szertartás, ahol a feleségek végignézik, ahogy a férjük érzelemmentesen kötelességüket teljesítve magukévá teszik a szolgálólányokat, akiknek ha sikerül teherbe esni, és egészséges gyermeket szülni akkor kénytelen a családnak adni, őt pedig miután már nem szoptatja  a gyereket viszik is a következő meddő családhoz. 

A szertartás is bizonyítja , hogy a nagyhatalmak feleségeiknek sincs szavuk, ők is csak egyszerűen nők, hiszen hogyan várhatják el, hogy végignézzék, ahogy a párja tulajdonképpen egy másik nőt erőszakol meg - úgy hogy a legtöbb férfi kimondatlanul ugyan de steril.

De ott van a vágyuk, az életük célja, hogy anyák szeretnének lenni, ezért mindent kibírnak. A nőket már nem tekintik nőnek, ők csak anyák és szolgák. Ugyanakkor létezik persze tiltott hely, ahol a normális mederben folyik a buli, az italozás, a nőkkel való szórakozás.

Természetesen ha mégis kiderül, hogy paráználkodott valaki, azért súlyos büntetés jár- csonkítás, halál, megszégyenítés. Ez a nőkre is igaz, ha már csak rá mernek nézni egy férfira kivájják a szemüket, ha olvasni mernek levágják a kezüket, ha egy orvos abortuszt végzett felakasztják. 

A történet disztópikus, és amikor erre rájövünk, és belegondolunk, hogy ez tulajdonképpen akár meg is történet, valósággá válhat akkor kezd el csak igazán érdekelni minket a szereplők sorsa. Igen, mindegyiké, hiszen ez a társadalom mindenki számára csak könnyeket, kétséget, szomorúságot okoz. S mivel a csapból is az folyik itthon is a jelenben, hogy a nők szüljenek, a karriert hagyják a fenébe, mindenki vágya az anyaság legyen. Ám ha emellett megnézzük mennyi mesterséges megtermékenyítésre kerül sor, egyre nehezebben születnek gyerekek talán tényleg könnyen elhihetnénk, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Leginkább azért hihető, mert nemrégiben terjedt a győri megyéspüspök véleménye is ( tudom persze az egyházban is megoszlanak a nézetek ), miszerint aki lombikprogramban vesz részt, és aki lombikban fogan az már alapból bűnös. 

Kegyetlen, de elgondolkodtató a történet. Talán ( tuti ) kicsit kivesz belőlünk, lelkileg megvisel, ugyanakkor ráébredhetünk, hogy szörnyűbb is lehetne a világ a jelenleninél.

Read More

Őszi/téli bakancslista

Kicsit mosolyogtam mélyen belül, amikor leírtam, hogy őszi/téli bakancslista, mert talán túl rövid időszakra szólnak a vágyaim, amiből túlontúl sok van. 

Mindig szerettem volna írni egy olyan igazi életre szóló bakancslistát, talán ha lesz egyszer egy kipihent estém rászánom magam és leírom a céljaim, de addig is megpróbálok a közeli jövőnek élni.

Nem tervezem megváltani a világot, mindössze magamnak - a testemnek és lelkemnek - szeretnék kedvezni ezzel, hogy kicsit kiegyensúlyozottabbnak, egészségesebbnek érezzem magam. 

Szeretnék elkezdeni futni

A futás valahogy sose feküdt nekem. Talán 2-3 éve próbálkoztam vele legutóbb, de egyszerűen rosszul veszem a levegőt, rossz a technikám és az oldalam folyton szúrni kezd és onnantól megette a fene az egészet. 

A futócipőm azóta porosodik és várja hogy ismét életet leheljek belé, ám a tervemmel kapcsolatban a bökkenő az hogy jön a hideg. Ami még talán nem is baj, de az eső és a latyak. Mindig is képtelen voltam ép ésszel felfogni hogyan képes valaki mínuszban , hóban és esőben is róni a kilométereket - na mondjuk én először hálás leszek majd pár méterért. ( aki esetleg tapasztalt futó, szívesen fogadok tippeket milyen felszerelést érdemes beszereznem a télvíz ideji futásra ).

Ami viszont mellette szól, hogy az állóképességem sehol sincs ( jó a rúdtánccal jött rám némi izom, de az is főleg a hátamra, és az más izmokat dolgoztat meg,  bár oda sem jutottam el már 2 hete ), és azt hallom mindenkitől, hogy csak elkezdeni nehéz a futást, és utána már az lesz az életed, és más ember leszel. Örülnék ha én is a futás szerelmesévé válnék és kikapcsolódást nyújtana, nem pedig levegőért kapkodást.

Szeretnék egy mobilrudat itthonra

Nagyon úgy néz ki, hogy lesz egy saját lakásunk, ahova mindenképp szeretnék helyet keríteni egy mobilrúdnak, hogy mindennap gyakorolhassak, mert ez tényleg kikapcsol, tényleg örömet ad, tényleg szeretem csinálni. Soha nem volt egyetlen sport sem, amit szerettem volna, ami akkor is jól esett ha piszkosul elfáradtam, de ez olyan. Nagyon sajnálom, hogy nem volt elég merszem akkor elkezdeni amikor még bőven lett volna lehetőségem eljárni hetente többször is- de a gátlásaimat valahogy a szüléssel veszítettem el.

Szeretnék hízni és izmosodni egy kicsit

Amikor Dorkával kezdtem a terhességet 42,5 kg voltam, szülni pedig 52,5 kg-val mentem ( mondjuk még volt 8 hetem, szóval biztos jött volna rám ), majd a szülés után már néhány nappal csak 46kg voltam, majd 44 kg, most pedig ismét 42,5 kg-t mutat a mérleg. Elég sovány...úgy szó szerint, főleg hogy eltűnt az a kevés cickóm is, és a fenekemről is eltűnt az izom. Tényleg egy deszkalap lettem, egyáltalán nem érzem magam így jól, nem érzem magam csinosnak, nőnek, ezért szeretnék 2-3 kg-t magamra szedni és az izmaimat visszaszerezni. Még nyár közepén elhatároztam ha belegebedek is minden este tornázok Rubint Rékára, de Dorka kései elalvásai miatt füstbe ment a tervem.

Egészséges és tápláló étkezés

Az előző vágy eléréséhez elengedhetetlen, hogy megfelelően táplálkozzunk. Egyszer vagyis kétszer már volt időszak amikor teljesen életmódot váltottunk és sokkal jobban éreztük magunkat a bőrünkben Dáviddal mint amikor csak eszünk,eszünk és eszünk (inkább zabálunk), és megmozdulni sem bírunk. Nem beszélve arról, hogy nem sokkal az evés után már éhesek is vagyunk. 

Volt egy jó félév, amikor a paleo szerint étkeztünk, és ugyan nehéz volt átállni, főleg nekem mert én nem vagyok nagy húsevő , és elképzelni sem tudtam, hogy csak zöldséggel hogy fogok jól lakni, és hogyan fogok egy rántottát vagy virslit kenyér nélkül megenni??! Végül már az volt a furcsa ha kenyeret kellett volna enni. Nem ettünk tejcsokit, kekszet , chipset, semmi gyors kaját és tényleg felüdülés volt a testünknek, de aztán jött a karácsony és mivel a család nem eszerint étkezett, mi is gyorsan bűnbe estünk. 

A lombik alatt pedig a 160g CH diétát csináltam, amire szintén nehéz volt átállni, mert ha nem számoljuk a szénhidrátbevitelünket el sem hisszük mennyit fogyasztunk belőle egy nap - és mi tagadás rengeteget. Végül a szülés után ez ismét borult, mert a szoptatás miatt szénhidrátot kellett ennem szénhidráttal és ugyan próbálok figyelni rá, de nem mindig sikerül. 

Hogy most milyen étrendet szeretnék kialakítani? Leginkább a paleohoz hasonlót. Sok hús és zöldség, de nem vonom meg a pékárut, de nem is zabálom magam tele vele. A cukrot, nasikat próbálom kerülni - persze van egészséges nasi is azok jöhetnek. 

A lombik alatt vált jó szokásunkká a doki által javasolt mindennap egy kevés száraz vörösbor, ezt a rituálét sokáig megtartottuk, azonban most már ez is hanyatlóban van - pedig ha egy orvos javasolja mindenképp meg kell fogadni.

Szeretnék sokat olvasni

Régebben hihetetlenül sok szabadidőm volt olvasni, akár reggel, vagy a metrón munkába menet, vagy épp a munkában - este szinte soha nem olvastam, mert valahogy nem vagyok az az este lámpafénynél olvasni szerető lány ( mióta Dorka van azóta ilyen vagyok, helyesbítve sötétben Dorka mellett telefonon olvasós ) . Jelenleg csak este van időm olvasni, és ilyenkor is telefonról leginkább, pedig szeretem a könyvek illatát. 

Rengeteg mindent olvasnék, gondolataimban tornyosul előttem az elolvasásra váró könyvtorony - Vekerdy, Fábián Janka, Asimov, az iskolai kötelező olvasmányok, klasszikusok, háborús könyvek ).

Szeretnék sokat varrni

Nagyon jó érzés megtapogatni, csodálni és persze a hibákat keresni az általam varrt dolgokon, és nagyon sok tervem, ötletem van arról mit szeretnék varrni ( javarészt az anyag is készen áll ), de egyszerűen még ha magára a varrásra ( mert az gyorsabb ) napközben több részletben lenne is időm, a szabásminták elkészítésére és az anyagok kivágására nincs - és ezeket sajnos Dorka mellett nem is tudom csinálni. Lelkes segítő lenne ő, de egyelőre csak hátráltat - és a tű és olló egyébként sem való egy egy éves mellé. 

Szeretnék tanulni

Az egyetemen azt mondtam soha, de soha többé nem fogok tanulni ha ezt befejezem. Ám ezt is megértük, hogy az ember lányának az itthonlét alatt annyira eltompul az agya, hogy egyszerűen vágyik az új befogadására. Pontosan nem tudom mit tanulnék - orosz vagy spanyol nyelvet, esetleg egy szakfordító vagy tolmács képzést elvégeznék, vagy szívesen megtanulnék profin fényképezni ( ha már itt tartunk egy klassz fényképezőgépet is szeretnék). Ha újra kezdhetném nem közgazdaságtant tanulnék - ha egyetemről lenne szó akkor már legyen állatorvosi, ha szakképzésről akkor pedig cipésznek tanulnék. 

Lesz-e az álmokból valóság? Ha már csak egy részét sikerül megvalósítanom boldog leszek, mert mint tudjuk már nem az én álmaim az elsők. 

A legfontosabb, hogy Dorka vágyait teljesítsem első körben ❤

Read More

Közös születésnap a PIC-en

Dorka mindjárt egy éves, el sem hiszem hogy repül az idő, hogy tavaly ilyenkor még a babakelengyét válogattuk, ruhákat mostam, hogy még a napon száradjanak és élveztem minden egyes napot pocakosan, ugyanakkor vártam a napot , hogy végre velünk legyen. 

Éppen egy éve írtam meg a régi blogon, hogy a 28+5 hetes ultrahangon a doktor vázolta, hogy érkezhet korábban a baba, mert még ugyan nem kórosan, de több a magzatvíz mint kellene és a méhlepény öregedni kezdett - ekkor olyan fázisban volt éppen amilyennek csak a 34.héten szabadna lennie. Pontosan jól saccolt, mert kérte, hogy 4 hét múlva menjek vissza ( Dorka 32+3 hétre született ), és ha nagyon romlik az állapot akkor hamarabb megműtenek, mert a babának akkor biztosabbak idekint a feltételek mint odabent. 

Persze így egy év elteltével könnyebb a visszaemlékezés, minden rendben van CsoDorral és a többi inkubátor társával, ugyanakkor mégsem múlt el teljes egészében a fájdalom. 

Egy hónapot töltöttünk kórházban, s ez idő alatt jöttek és mentek a babák, ismerkedtek az anyukák. Hazatérés után egy csoportot csináltunk Facebookon ahol tartjuk a kapcsolatot. Történt hát. hogy megszervezésre került az augusztus 30- október közepe között született babák születésnapjának közös ünneplése.Felmerült külső helyszín is a szervezésre, azonban a legmegfelelőbb a kórházat gondoltuk, ahol örömmel vártak minket.

Kimondhatatlanul vártam ezt a napot, mindig örülök ha friss képeket látok a babákról , amikor helyzetjelentést adunk egymásnak , és nagyon szerettem volna együtt látni ezeket a kis Csodákat. 

Mindenki nagy örömmel készült, sütivel, lufival, sok- sok mosollyal. Végül elérkezett a nagy nap és szépen sorban érkeztek a családok , és mind a 15 baba egy hatalmas szőnyegen játszott önfeledten, mit sem törődve azzal mi történt egy évvel ezelőtt. Mi szülők pedig büszkén, a rossz emlékeket feledve csodáltuk őket. Jó volt újra találkozni, immár megnyugodva, és jó volt megbeszélni a tapasztalatokat - ki hol tart hozzátáplálásban, mozgásfejlődésben, kiknél milyen szokások alakultak ki. A nővérek és az orvosok is megszeppenve álltak meg először az ajtóban, majd fürkészték kit ismernek meg, ki mekkorát nőtt és csak mosolyogtak.

Nehéz időszak volt ez mindenkinek, de mégis mindenki boldogan tért vissza és tér vissza a vizsgálatokra is, szerintem azért - legalábbis én, mert egyfajta biztonságban érezzük magunkat ott. Hiába volt küzdelmes, és reménytelen de már akkor is ott voltunk együtt és tartottuk a lelket a másikban.
Azonban a buli végeztével a megmaradt csipegetnivalót levittük a PIC nővérszobába, és újra  remegő térdekkel sétáltunk végig a folyosón, dobogott a szívünk a PIC ajtaját és a kint várakozó inkubátorokat látva, és irigykedés fogott el amikor láttuk az újszülött osztály babáit és a fáradt anyukákat.

A legközelebbi találkát Mikulásra tervezzük - addigra már nagyobbak lesznek, még huncutabbak , és totyogósok a gyerekek, így még jobban élvezik majd egymás társaságát. Csodás lenne ha ez a születésnap és egyéb találkát rendszeresen megvalósulnának, és a babák idővel tényleg megismernék egymást és barátok lehetnének.

Read More

Otthon vagy a gyerekkel, miben fáradsz el?

Ebbe a bejegyzésbe már azt hiszem ez a negyedik, vagy ötödik alkalom, hogy belekezdek, sőt nagyjából meg is voltak írva, de mindig kitöröltem, mert egyszerűen annyi mondanivalóm lenne ezzel kapcsolatban, hogy képtelen vagyok megfogalmazni a gondolataimat csak barokkos körmondatokban ( mint most is ), amik visszaolvasva engem zavartak. Olyan volt mintha egy szusszal szeretnék mindent elmondani. Most ismét nekifutok, meglátjuk a végére érek-e ....

Egyre többször, egyre több blogbejegyzésben, vagy cikkekben olvasom, hogy a férfiak még mindig azt vallják, hogy az anyák akik otthon vannak a gyerekekkel, azok nem dolgoznak, s nem értik miben fáradnak el nap mint nap. Természetesen akadnak kivételek, olvasok olyanokról is kommenteket , akik kellőképpen megbecsülik a párjuk munkáját, és tisztában vannak vele, hogy a gyerekkel való otthonlét nem láblógatásból áll. Olyanokról, akik miután hazaértek a munkából ( vagy épp mielőtt elmennek munkába ) még segítenek a párjuknak, akár reggelit készíteni, a gyerekeket oviba/iskolába készíteni, felporszívózni, mosogatni, teregetni, vagy a gyerekkel játszani amíg anya ezeket elvégzi, vagy ha kikapcsolódásra van szüksége, akkor egy kis kimenő erejéig. 

Kedves apukák, leendő apukák, férfiak szeretném elmondani nektek (bár általában ti nem olvastok ilyesféle bejegyzéseket, mert nyilván badarság az egész, és nincs az a monológ ami változtatna a véleményeteken, azonban ha azt állítjuk nem bírnátok egy napot sem végigcsinálni ahogy mi, akkor a melleteket verve hőbörögtök, és kijelentitek ne essünk túlzásokba ) , hogyan is néz ki egy OTTHONÜLŐ anya napja, akár egy, akár több gyerekkel.

Az otthonülő anya sokszor hidegen issza meg délelőtt 11-kor a reggel fél 7-kor megmelegített kávéját, mert közben a gyerek éhes, álmos, igényli a társaságot a játszáshoz. Reggelit készít, altat, ebédet főz, mosogat, amíg a gyerek alszik összepakolja a játékokat, mos, tereget, vasal, takarít, boltba megy, vacsorát készít, porszívózik, játszótérre megy, egy-két plusz feladatot is beiktat ha úgy adódik ( virágföld feltakarítása, amikor a gyerek úgy véli a padlón jobb helye van, mint a cserépben, gyerek+etetőszék suvickolása az étkezések után, extrém pelenkacserék ésatöbbi). Vacsora után, fürdetés, a lakás összerámolása, játék, altatás, mosogatás, talán egy kis énidő, közösidő. Mindezek semminek tűnő, a napi rutinhoz tartozó tevékenységek, azonban gyerekkel dupla annyi ideig tart megcsinálni őket. Jó esetben segítségünkre van egy jókedvű, több-kevesebb időt egyedül eljátszó gyerek - rosszabb esetben egy anya ülj mellettem különben sírok, mert ilyen napom van rosszaság nehezíti a dolgunkat. Nem beszélve arról, hogy mire az alvásidő letelik, az anyának éppen addigra volna az összerámolás, főzés, vagy mosogatás után például nyugodtan elolvasni egy cikket, vagy nyugodtan kávét inni, vagy szimplán csak enni. Mert kisgyerek mellett a nyugodt kávé, és a nyugodt étkezés is luxus. A lényeg, hogy valami mindig félbemarad mert nyilván a gyerek az első.

S ez idő alatt mit csinál egy apa? Felkel, megpuszilgatja a gyereket, elmegy dolgozni, hazajön, játék a gyerekkel, vacsora, fürdetés, tv-telefon-játék-könyv-edzés, alvás.

Nem értem, miért gondolják azt a férfiak, hogy egy 8 órás műszak után, amikor hazaérnek nincs más dolguk, mint megpuszilgatni a gyereket, várni a vacsorát, nyomkodni a telefont/számítógépet, vagy épp megnézni egy filmet. A miért nem segítesz itthon kérdésre pedig a válasz, mert fáradt vagyok. Tessék?! Sokszor már vissza sem kérdezünk ( szerinted én??!! ), csak elengedjük a fülünk mellett és végezzük tovább a teendőinket.

Bármilyen hihetetlen az anyák is lehetnek fáradtak, sőt, állítom kimerítőbb egész nap egy kisgyereket felügyelni, egész nap egy kisgyerekkel beszélgetni, mint az irodában ülni. 

Sokan azt vallják, hogy ez csak egy mai trend, egy új mánia az anyáknál, hogy elvárják az apai segítséget, és csak vakarják a fejüket, hogy miért hiszen a gyereknevelés, a házimunka mindig a nő dolga volt. 

Igen, és a nő a régi időkben gyerek és házimunka mellett is kiment ugyanúgy a földekre kapálni, és termést betakarítani, tehát már a régmúltban sem volt egyenlő a munkamegosztás. 

Persze a mai modern világnak köszönhetően sok minden megkönnyíti már az életünket- nem kell pelenkát mosni ( kivéve annak aki mosipelust használ ), főzés helyett lehet házhoz rendelni, azonban egy mosás például még nem indítja el magát, nem vasalják ki magukat a ruhák, és a portörlő sem kezd el egyedül portalanítani. 

Egyébként szerintem a legtöbb anyának nem arra van szüksége, hogy a házimunkát végezzétek el helyettünk, hanem hogy egy kicsit a gyerekkel foglalkozzatok, amíg ő például nyugodtan megfürdik, elmosogat, megfőz, vasal, vagy csak olvas egy picit. Sok apa a hazaérkezéskor megdögönyözi kicsit a gyerkőcöt, aztán megy is tovább a "dolgára", és az anya napja folytatódik ugyanúgy tovább mintha apa otthon se lenne. Tulajdonképpen azzal, hogy a gyerekkel vagytok ( persze tudom amíg kicsi nehezebb lefoglalni ) csak részben tesztek szívességet az anyának, mert a javarésze nektek szívesség, hiszen az apa-lánya/fia kapcsolat másképp nem fog kialakulni. 

Észre kell venni, hogy a gyerek játszik, nem csak távolról figyelni, le kell ülni mellé játszani magatoktól, vagy levinni a parkba sétálni, akárcsak 20 percre. Ezzel az egész család  figyelmet kap, s húsz perc még egy fárasztó nap után is kibírható számotokra is. 

Az apák elmennek reggel dolgozni, le tudják az átlag 8 órát, és ennyi. Az anyák napja már otthon elindul reggel, és otthon fejeződik be késő este. Ez nem egy 8 órás munka. Nem mondom, hogy minden nap szükség van a segítségetekre, de vannak igenis nagyon nehéz napok, amikor jól esik egy meleg kávéval, vagy teával leülni, és akár elolvasni 2 oldalt a könyvünkből, vagy csak ülni és nézni ki a fejünkből, mert éppen egész nap vissza akart bújni belénk a gyerek, ha nem ültünk mellette és nem fogtuk a kezét ordított, vagy mert szimplán rosszul ébredtünk. 

Nem kérjük tőletek, hogy vegyétek át a szerepünket, de mi is örülünk, ha bátran és lelkiismeret furdalás nélkül elmehetünk fodrászhoz, vagy egy kis csacsogásra egy barátnővel , mert tudjuk, hogy bármilyen helyzetben könnyen boldogultok a csemetével - öltöztetés, etetés, pelenkázás, játék, megnyugtatás. 

Nem kérjük, hogy végezzétek el a házimunkát mindig, vagy nap mint nap készítsetek a reggelit, vacsorát. Azonban néha jól esik ha nem nekünk kell lefőzni a kávét, vagy átszaladni a boltba három zsemléért.

Csak annyit szeretnénk, vegyétek észre hogy mi is fáradtak vagyunk és kérdezés nélkül mosogassatok el vagy vigyétek le a gyereket a játszótérre egy 20 percre.

Nem kérjük, hogy anyaszerepet öltsetek, de mi is büszkék vagyunk rátok amikor nem kell egyből értünk kiáltani ha egy nagy adag kaki van a pelusban, vagy ha eltörött a mécses. 

Tudjuk, hogy büszkék vagytok de emellett szeretitek a régi gyerek előtti életeteket is, de olyan az anyáknak is volt - ne feledjétek.

Remélem a legtöbb apa azért jó kapcsolatot ápol a gyerekével és nemcsak a neve apa. Ők azok, akiknek fogalmuk sincs mi is az az apaság. Sokan nem tudják mivel jár egy gyerek, s lehet csak eleinte tartózkodó, de van, hogy nem is akarja megszokni azt, hogy egy kisbaba sír, hogy a gyerek törődést igényel, hogy felelősséget vállalt. Tulajdonképpen nem is tudja mit vállalt, s a gyerek neki bőven elég csak annyi időre, mint amikor csak látogatóba megy egy gyerekes ismerőséhez.

Szóval Apukák, ha néha kapunk egy kis segítséget, hálásak leszünk és nem házsártosak. Nem beszélve arról, hogy mindez azért fontos mert nem egyedül az anya vállalta a gyereket, nemcsak ő akar rendezett házban élni és finomakat enni, tiszta ruhában járni. No és persze mert...

Ha Anya boldog....a család is boldog....

Read More

Pancus - már egy éve

Nem egy babás-mamás, vagy varrogatós, vagy táncos történetet szeretnék megosztani veletek, hanem egy visszaemlékezőset egy Csodás vizsláról, aki rengeteg szeretetet adott nekünk, s aki nagyon hirtelen távozott. Személyes, szomorú, de hozzám tartozik, Ő volt az én szőrös Szerelmem.

2016.június 28. 

Délután fél 5- 5 között anyával beszéltem telefonon és kérdeztem hol van Pancus, a vizslánk, mert nem hallom a hangját ( amikor anya hazaért mindig a bejárati ajtó előtti lépcsőről kérlelte menjen ki hozzá, de rögvest ). Anya azt mondta nem tudja, nem is volt elől mikor hazaért - azt hitte beszökött a kertbe, mert imádta a friss borsót, és a répát, és minden érdekességet a kertben.

Aztán anya sietve le is tette, mert hazaért apukám, aki egyből az udvar hátsó része felé vette az irányt, s anya azt hitte a garázson keresztül szeretne bejönni, és szaladt kinyitni neki. De nem emiatt vitték a léptei a hátsó udvarra. Pár perc múlva hívtak - Panna eszméletlen, orvoshoz kell vinni. Nem tudták mi történt. Az autóba soha nem ült be, akkor sem tudták betenni, mert időközben magához tért és meg akarta kapni őket. Anya elment orvosért, de csak egy óra múlva tudtak házhoz kijönni, s nem is az éppen rendelő orvosok, hanem egy szabadságon lévő doktornő. 

Anyáék mérgezésre gyanakodtak, de az orvos azt mondta valószínű több epilepsziás rohama lehetett a nap folyamán s emiatt nem tudta kontrollálni a testét. Kapott rengeteg injekciót, de azt mondta a doktornő  ne vigyék be a házba, mert ha esetleg újabb rohama lenne, ki tudja hogyan reagál és ha egyszer már megpróbálta megkapni őket, nem tudni mi történhet. Így anyáék odakint őrizték. Én itt voltam Pesten. 19 hetes terhesen. Haza szerettem volna menni, és Dávid haza is vitt volna, de anya csak hajtotta, hogy nem kell így látnom, és jobban van, jobban lesz csak élete végéig beteg lesz, de gyógyszerekkel az epilepszia kordában tartható. 

Nyugodt tudtam-e lenni? Nem. Ha igaz, hogy a babák sírnak az anyaméhben, akkor Dorka valószínű a rengeteg könny miatt amit elhullattam 3 nap alatt, végig ordíthatott odabent. 

2016.június 29.

Anyát már kora hajnalban hívtam. Éjjel bizakodóak voltak, mert Panna önállóan átvándorolt egyik helyről a másikra, de nem ismerte meg őket, nem volt tudatánál, csak nyüszögött, és próbált volna a megszokott napirendje szerint cselekedni. Valószínű a sok roham miatt súlyos agykárosodást szenvedett, és emiatt volt magatehetetlen, emiatt nem reagált a hangokra, az ingerekre. Nem volt más választás mint az altatás. Az Ő érdekében. 

Szerencsés vizsla volt, és mi is szerencsések voltunk amiért 5 évig  boldoggá tett minket. Csintalan, örökké kölyök vizsla volt ( bár én láttam a bölcsességet sokszor a távolba meredő szemében ) , anyáék is imádták, pedig nem voltak eleinte odáig az ötletért, hogy vizsla kerül a házhoz. Ott voltak vele és fogták a kezét, simogatták amikor megkapta az injekciót, amiből kettőt kellett kapjon, mert annyira szeretett volna Élni, hogy nem hagyott itt minket azonnal. 

Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem otthon vele, hogy nem puszilgathattam meg, remélem ha egyszer újra találkozunk ennek ellenére ugyanolyan boldogan fog felém futni és puszilgatni, mint amikor együtt játszottunk. 

Nem volt egyszerű ezt így a távolból sem végigcsinálni, de anyáéknak még nagyobb erőre volt szükségük, s Pancusnak is, de biztos vagyok benne, hogy örült, és tudta végig, hogy ott vannak Vele, és ez Érte történik, és nincs egyedül. Szeretve van. Szeretve lesz mindig. Biztos vagyok benne, hogy amikor elindult a Szivárványhíd felé, már boldog volt, megkönnyebbülve futott, hiszen megszűnt a fájdalma, s abban is, hogy még visszanézett és nem haragudott. ( a pofija újra vidám és élettel teli, mert anya később mutatott egy fotót, amin hihetetlen de egy nap alatt megőszült és legalább 10 évet öregedett a pofija )

Már egy éve ment el, ott pihen a párnáján- mert soha nem ült a hideg földre, egy darab rongy mindig volt alatta, a Batman-es nyakörvében betakargatva a körte fa alatt, ahol hűsölni szeretett amíg anya a napon kapált. 

Azt mondják, amikor egy állatot befogadsz, a családod része lesz vállalod a vele járó veszteséget is. Talán így van. De erre nem lehet felkészülni. Ő nem volt beteg, mindig boldog, futkorászó, madarakat kergető, postásokat borzasztóan utáló, az idegenekkel távolságot tartó, de a családját annál jobban védelmező és szerető vizsla volt. Miért ilyen távozás volt megírva Neki? Talán egyszer megtudjuk, talán nem is számít. Talán csak az a fontos, hogy Őt nekünk szánták, s minket Neki.

Csak remélni tudom, hogy nagyon boldog a Szivárványhíd túloldalán, és hogy az örök vadászmezőkön rengeteg fekete rigó van akit kergethet, gyíkok-békák, akiket soha nem értett, miért olyan gyorsan és miért ugrálnak, és sok macska és kutya akivel játszhat. 

"A gyászfeldolgozás egy lassú folyamat, amelyen végig kell mennünk és aminek során lépésről lépésre készítjük fel magunkat annak az elengedésére, ami oly kedves szívünknek. Az „elengedés” kifejezés azonban nagyon félrevezető. Egyáltalán nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, akit szerettünk és a szép emlékeket. A bénító fájdalmat és szenvedést engedjük el és fokozatosan elfogadjuk a valóságot. Akkor jutunk el a lezáráshoz, amikor kedvencünk halála már nem tölti ki az összes gondolatunkat és képesek vagyunk mosollyal emlékezni az együtt töltött időre. Most már tovább tudjuk élni az életünket. A gyász kezdeti szakaszaiban ez nagyon önzőn hangozhat, úgy érezzük, ha nem szenvedünk, akkor már nem is szeretünk és ez a gondolat elviselhetetlen." 

( Wallace Sife: A szivárványhíd túloldalán )

Anyával 3 nap után voltunk képesek úgy beszélni róla, hogy nem sírtunk, hogy a boldog perceire emlékeztünk. Sokat segített Erika, akitől anyának egy karkötőt vásároltam, ami egy végtelent jelképező medálból és egy piros fonalból áll, ami azt jelképezi, hogy akik összetartoznak azok ha el is veszítik egymást újra egymásra találnak. Ő ajánlotta Wallace Sife könyvét, ami nagyon sokat segített abban, hogy a gyászt sikerüljön feldolgoznom. 

Read More

Dorka - 32 hét és 3 nap, 1790g

32+3 hét.

Ennyi időt töltött Dorka a pocakban.

32+3 hét.

Ennyi idő telt el, hogy kibújt a biztonság adó anyaméhből.

Emlékszem akkor péntek este mennyire rugdosott, hogy mennyire örültem, hogy elmúlt az egész héten szűnni nem akaró alhasi fájdalom. Aztán pár órával később szombat hajnalban a fürdőszobában azon gondolkodtam szóljak Dávidnak, hogy elfolyt a magzatvíz, egyáltalán ez tényleg a magzatvíz?! Lehetséges ez, ilyenkor? Hiszen három nappal ezelőtt voltam vizsgálaton és az orvosom nem pánikolt, amiért megrövidült a méhnyak, akkor most mégis mi történik? Hajnali 3 óra volt. Végül kiabáltam Dávidnak. Aki valamilyen csoda folytán teljesen képes volt megőrizni a hidegvérét, magához ragadta a táskáimat (igen, a terhesség eleje óta éreztem hogy korábban fog érkezni, ezért minden össze volt készítve ) és bevitt a kórházba. 

Az ügyeletes doktornő megvizsgált, kaptam görcsoldót és tüdőérlelőt, szerették volna mindenképp visszatartani még Dorkát. Sokáig nem is voltak fájásaim, vagyis olyanok amire azt mondtam volna hogy fáj, de reggel 7 körül, amikor ismét megvizsgált a doktornő már kezdtem érezni, hogy ezek a fájások csak jönnek, és csak erősebbek, és ő is azt mondta megszüljük ezt a babát. Szülésznőm nem volt, mert mindenhol azt olvastam mindegyik szülésznő rendkívül jó így bármelyikük is lesz éppen ügyeletes biztonságban leszek. Amikor bejött hozzám elmondta hogy Dorkát elviszik majd rögtön az intenzívre, hogy szólnak az orvosomnak, és átmentünk a szülőszobába, ahol segített koncentrálni arra, hogyan kezeljem a fájásokat.A helyes légzéstechnika valóban nagyon hasznos, és nagyon megkönnyíti a fájások átélését, aminek tényleg nem szabad ellenállni, csak hagyni hagy jöjjön, hiszen ezzel a babának segítünk. Előtte teljesen megfeszültem, zsibbadt mindenem, a kezem nem éreztem – azt mondták azért mert minden izmom dolgozott a fájdalom ellen. Miután sikerült tényleg átszellemülni sokkal könnyebben ment minden ( no meg valószínű amiatt is, hogy Dávid csapatta a tiszta oxigént az arcomba, amitől kicsit bekábultam ). Ennél a résznél sok minden kiesik, és tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy mindössze 1 órát töltöttem a szülőszobán, de ekkor már nagy volt a sürgés – forgás. Utólag mesélte Dávid amikor egyik este beszélgettünk, hogy a szülésznő sem hitte el, amikor már mondogattam, hogy most már a tolófájások jönnek,  mert tett-vett, majd megvizsgált és csak annyit mondott : Hopp itt a baba feje, akkor szülünk :) Minden borzasztó gyorsan történt, tulajdonképpen a magzatvíz elfolyása és Dorka születése között mindössze 6 óra telt el. 

Ekkor én már azon aggódtam az orvosomnak szóltak-e , ide fog-e érni, hiszen szombat reggel volt, és mindössze 3x találkoztunk, mert a terhesség felénél váltottam orvost. Végül rettentő lelkiismeretesen odaért amikorra kellett neki, és én még csak arra sem emlékszem megköszöntem-e neki, hogy ott van, csak tudom hogy nagyon örültem. 

A következő emlékkép amikor kibújik és megmutatják Dorkát, a csodás arca ott van előttem amikor becsukom a szemem, felsírt magától, és az orvosok máris körülállták majd elvitték.

Emlékszem megkérdeztem az orvosom, hogy kell-e éreznem hogy tűvel szurkál miközben varr, vagy hogy Wellhello szólt a rádióban amíg a kötelező 2 óra pihenésemet töltöttem.

A déli látogatásra már éppen odaértem, és meglepődve láttam, hogy Dorka inkubátora épp azon a helyen van, ami valamiért megmaradt az emlékeimben a 3 héttel korábbi kórházi látogatás során. A gépek pittyegését, a folytonos sípolást, az anyukák fürkésző tekintetét, hogy ki gépe is sípol , a bohócdoktor dalait szerintem soha nem felejtem.

Szombat reggel született Dorka, de nekem csak vasárnap estére jutott el a tudatomig úgy igazán, hogy hol is vagyunk , és hogy nem holnap lesz az a nap amikor hazamegyünk. A szülés után 5 nappal találkoztam a nőgyógyásszal, aki azt mondta én hazamehetek ha szeretnék és be tudok járni ugyanúgy az etetésekre. El sem hittem, nagyon örültem. Azonban még 3 napot bent maradtam ( bár éjszakára hazamentem ). Tulajdonképpen nagyon szerettem volna már otthon lenni, és Dávid is nagyon örült neki, hiszen ő totál egyedül volt este  a gondolataival, én legalább a többi anyukával tudtam beszélgetni, más részről pedig nagyon féltem hazamenni - Hiszen így ott hagytam Dorkát. Persze nem szó szerint voltam vele, de mégis csak pár lépésre tőle. Máig emlékszem, hogy amikor beültem a kocsiba sírtam, hogy hogyan lehetek ilyen anya aki képtelen volt 40 hétig végigvinni a terhességet, a rádióban a Read all about it szólt, otthon a kiságy üres volt, a lakás romokban, én pedig egész este a hasam simogattam mint akkor éjjel amikor elfolyt a magzatvíz.

A kórházban töltött 27 nap alatt nagyon kimerültem, tulajdonképpen mást sem csináltam csak a lakás és a kórház között rohangáltam, és minden este szomorúan hagytuk el a kórházat.Az elmúlt 7,5 hónap azonban gyorsan elszállt. Túl vagyunk sok mindenen, sok síráson, nevetésen, küzdelmen, kivizsgáláson, de mostanra elmondhatjuk minden rendben. Jártunk mindenfelé- szemészet, neurológia, gasztroenterológia, Dévény torna, Korai fejlesztő, Látásnevelés, de CsoDor küzdött, mi kitartottunk. Mára már olyan nagy, hogy a régi képeket nézegetve el sem hiszem, hogy én már 2-3 hónapos korában is óriásinak láttam , pedig visszanézve ezeket még akkor is igencsak apró volt.

38 napos

5 hónapos

Sokat köszönhetek annak, hogy orvost váltottam, hogy a sok nőgyógyász közül a legjobbat választottam, hogy a kórházban ahol szültem az ország egyik legjobb PIC-e működik. Sok anyukától hallottam, hogy nagyon sok negatív tapasztalata van kórházakkal, orvosokkal, nekünk szerencsére csak pozitív élményeink vannak. Mind ApróTalp Falvát, mind a Péterfy kórház orvosait, nővéreit nagyon megszerettük, mindkét helyre úgy jártunk mintha "haza" mennénk és máig örömmel fogadnak minket és emlékeznek minden babára. 

Sok-sok köszönetet és hálát érdemel a nődokim, aki még szülés után 3 héttel is felhívott és érdeklődött a hogylétünk felől, és a gyerekorvosunk, aki lelkiismeretesen jött házhoz az első hónapokban, hogy Dorka nehogy összeszedjen a rendelőben valamit - és akiket bármikor, bármilyen problémával kereshetek nem fognak elküldeni. Számomra ez mind újdonság volt, korábban nem találkoztam ilyen orvosokkal. 

Nem állítom, hogy a lelkem is egyenesbe jött, hogy már nem okolom magam, csak őszintén remélem, hogy egyszer túl leszek rajta. Azt hittem ha majd minden rendben lesz vele, és látom ahogy szépen cseperedik, hízik, tanul, okosodik, ügyesedik majd könnyebb lesz elfogadni a tényt, de nem. A korrigált kora folyton emlékeztet arra, hogy ő korábban született, és ő "csak" 7,5 héttel korábban érkezett. Sokat gondolok azokra az anyukákra, akiknek sokkal korábban születtek a babáik, akiknek még több fejlesztésre kell járni, hogy vajon ők hogyan élik meg ezeket, honnan szereznek nap mint nap új erőt? 

Nekünk is voltak problémák Dorkával, és nagyon sok olyan helyen megfordultunk ahol beteg babák voltak, és némely szülő arcára akarva akaratlanul is kiült a sok fájdalom, az hogy sok nehéz napon vannak már túl. Dávid mindig mondta amikor elmeséltem milyen babákkal találkoztam, hogy biztosan nehéz lehet ilyenkor nekem is. Nehéz igen, de senki ne értsen félre mert én ilyenkor nem azt látom a babákon, hogy betegek, sem a szülőkön hogy van egy beteg gyerekük. Nem azért figyelem őket, mert sajnálom őket, egyszerűen csak szeretném tudni a történetüket, szeretnék osztozni az érzéseiken. Egyszerűen csak azt látom, hogy mennyire Csodásak ezek a babák, ezek az anyák és apák, hiszen Ők egymást választották, együtt küzdenek, együtt akarnak és kicsit irigykedek is, amiért ennyire erősek és amiért én néha nagyon gyengének érzem magam lelkileg, holott Dorka jól van és nincs okom panaszra.  A mai napig bármikor képes vagyok sírva fakadni ha csak állok felette és rám mosolyog, vagy csak egyszerűen azért mert Itt van, mert magához húzza a kezem, mert átölel, mert rám mosolyog és mert az Én kislányom.

Read More

A szoptatás elengedése

Amikor Dorka megszületett, még csak a 33. terhességi hetet kezdtük , de azt mondták már a szülés napján próbálkozzak a fejéssel, hogy mihamarabb elérjem a tejbelövellést ( persze azt is mondták ne várjak csodát, hogy rögvest lesz tejem, legyek türelemmel körülbelül 4-5 nap ) .

A szobában a másik négy koramami már javában fejte minden etetésre a tejet, volt aki többet szenvedett érte, és volt aki literszámra tudta volna bevinni a tejet- így az első 4 nap irigykedve néztem őket, és bánkódtam nekem miért nincs még tejem – azaz volt, de valamiért vér került bele, azt mondták talán egy ér van elpattanva és ki kell ürülnie. Mindennap többször jártam a „ tejes nénihez”, aki szakértő volt ebben, és ő segített, ő ellenőrizte tiszta-e már. Biztatott, hogy ne szomorkodjak, türelemre intett hiszen ennek idő kell, korábban jött és nincs ott velem, hogy stimulálja és higgyem el, hogy Dorka így is megfelelő táplálékot kap. Megmutatta hogyan kezdjek hozzá, hogyan masszírozzam át előtte a mellem, hogy egy etetésre, csak az egyik mellem fejjem le, és a legutolsó esti etetésre fejjem mindkettőt, és éjszaka is fejjek, mert ha hazaviszem a babát neki este is enni kell. Tudtam, hogy a szoptatásra jó ideig nem lesz lehetőségem, ezért a fejéssel kellett minél több tejet termelnem.  A sok tanács és fejés ellenére sem akart tisztulni a tejem. Ők is látták, hogy a kézi fejéssel nem nagyon akar kiürülni ezért egy elektromos mellszívóval rásegítettek a dologra, és másnapra tényleg tiszta lett a tej. 

Négy naposan kóstolhatta először az én tejem, alig hittem el, hogy végre képes vagyok táplálni a gyerekem - még most is könnybe lábad a szemem ha eszembe jut, mennyire boldog voltam, és mennyire büszkén küldtem el Dávidnak a fotót arról a pár milli tejről ( ám ez akkori adagjának még bőven elegendő volt ). 

Amikor átkerültünk a Péterfybe, nagyon vártam, hogy cicire tegyék, szerettem volna ismét olyan közel kerülni hozzá, mint mielőtt kibújt volna. Hihetetlen érzés volt, amikor először cicizett, ahogyan az is, hogy a testem mennyire gyorsan reagált, még csak magamhoz emeltem, de máris csöpögött az anyatej. Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire csodálatos az anyai test.

Azonban a kórházban nem erőltettem a szopizást, mert ez sokkal nagyon munkával járt számára, mint a cumisüvegből evés, neki pedig az volt a lényeg, hogy enni tanuljon meg és hazajöhessen. A cicizést pedig otthon is megtanulhatja. Másfél hét alatt végül a napi két szopizásban maradtunk, a többi anyatejet fejtem. Persze a kórházban a nővérektől kaptam a negatív véleményeket, amiért nem a szoptatást tartom elsődlegesnek - de tudtam, hogy kellő türelemmel ha végre hazajutunk meg tudja tanulni, hogyan kell cicizni. 

Szoptatni a gyermeked a világ legcsodásabb dolga ( a szülés után ) , azonban a mai nézetek miatt egy anya könnyen rágörcsölhet, bűntudatot érezhet ha nem tudja szoptatni a babát. 

Szoptass, szoptass, szoptass …a csapból is ez folyik, szoptass mert az anyatej a legjobb a babának. Ezt hallod a kórházban a csecsemős nővérektől, a családtól, a védőnőtől, a gyerekorvostól, még a szomszéd nénitől is. No és persze aki látogatóba jön, az első kérdése: Szoptatod, van elég tejed? – olyan ez mint amikor az emberek késztetést éreznek a pocakok simogatására. Máig képtelen vagyok felfogni miért, hiszen egyéb körülmények között sem simogatunk senkit -  ezek mégiscsak meghitt dolgok, aminek rád és a babára kell tartoznia (bár részemről az első 4 hétben körülbelül az egész újszülött osztályra tartozott a szoptatás, de akkor pont nem érdekelt).

27 napot töltöttünk kórházban, rengeteg anyukával találkoztam, bátran jelentem ki, hogy a szoptatás nem egyszerű és nem mindig azért nem, mert nincs teje az anyának. A szoptatásos és az ahhoz kapcsolódó „lenéző” ( azért idézőjel, mert én annak érzem őket ) kérdéseket a teherbeeséssel kapcsolatos kérdésekhez tudnám hasonlítani. Mindkettő magánügy. Nem tudhatjuk, hogy egy anyuka azért nem szoptat mert nem akar, vagy mert a szívét-lelkét beleadta, hogy legyen elég teje , de még sincs, vagy mert a babának éppen nem jó a szopókészsége és sebesre harapdálja például a cicit. Na és persze, amikor felteszik a kérdést, és a válasz az, hogy nem anyatejes a baba, csak annyit hallunk nem baj az ( némi szemrehányással ), - ez épp elég, hogy az anyuka még pocsékabbul érezze magát és azt gondolja máris rossz anya. Valami ilyesmit éreztem én is, amikor a nővérek azt kérdezgették miért nem arra gondolok, hogy Dorkának mi a jobb? Tudtam mi lenne jó neki. Otthon lenni. Velünk. Éppen ezért nem erőltettem, de nem is kellett, hogy ők ezt megértsék. A véleményük nélkül is szaranyának éreztem magam, miután eljutott a tudatomig, hogy a gyerekem az intenzíven fekszik, hiszen emiatt csakis magamat okoltam, az én testem nem volt számára megfelelő. 

Talán a koraszülött anyák könnyebben elfogadják, hogy nem mindig jut anyatej a babának, pont azért, mert nem vagyunk 0-24ben velük,és a nappali fejésekkel nem biztos, hogy tudunk éjszakára is leadni tejet, s ekkor mást kapnak a nővérektől.

Amikor még kis mennyiséget kapott bőven maradt neki az éjszakai etetésekre is, aztán ahogy növelték az adagját kezdtem aggódni, mert mindig éppen azt a mennyiséget sikerült kipréselni magamból, ami egy etetésre elegendő volt (  pedig mindig azt hittem bőséges készletem lesz majd ). Éjszaka is próbáltam kétszer fejni, de egyszerűen annyira kimerült voltam az állandó ingázástól, hogy nem mindig ment. Ha többet pihentem este, akkor nagyobb mennyiség jött le, viszont azt nem vihettem be a kórházba, csak a fagyasztóba tudtam elraktározni. 

Nehéz  küzdeni a tudattal, hogy a gyereked az intenzíven fekszik, hogy minden gramm számít, hogy nem vagy vele, hogy napi 6x45 percet látod. S emellett az anya egyen rendesen, igyon eleget, maradjon nyugodt hogy elegendő tejet tudjon termelni a teste. Ettem a rengeteg rántott levest, a grízes dolgokat, szénhidrátot szénhidráttal, rengeteg Laktoherb teát, a Karamalz-t, amik rengeteget segítettek.

Itthon persze más a helyzet. Megnyugszunk, szoptatásnál csak ketten vagyunk, vagy hárman ha Apa is részese szeretne lenni a csodának. Persze a kórházban is képes vagy kizárni mindent ilyenkor, de otthon tényleg csak Mi voltunk. Egy hirtelen befejeződő terhesség, és hosszas kórházi tartózkodás után hálás voltam, hogy van még tejem, hogy azt az egy hónapot amit "elvettek" tőlünk pótolhatjuk. Olyankor összebújtunk szorosan, boldog voltam, hogy belőlem táplálkozik, belőlem merít erőt, én vagyok számára az Élet. Néha csak behunytam a szemem és mosolyogtam, élveztem azt a leírhatatlan érzést amit a szoptatás adott, néha csak néztem mennyire gyönyörű, mennyire ügyes. 

Nagyon szerettem érezni, hogy azonnal bizsereg a mellem, a szülés után még hetekkel is volt méhösszehúzódásom, amikor még nem is volt cicin, csak magamhoz öleltem. A testem tudta, hogy ott van az az Apró lény, s már "készítette" is a táplálékot számára. Hálás vagyok hogy átélhettem. A szoptatás különleges kapocs az Anya és baba között, minden egyes etetés után alig vártam a következőt, pedig nekünk a kis súlya miatt folyton a mérlegre kellett tenni Dorkát, ami megőrjített, de amint rákapott a cicire elmúlt a bosszankodásom. 

Sajnos Dorkának a hasa nagyon érzékeny volt mindenre, így én szinte alig ettem valamit ( kész csoda, hogy tápláló volt a tejem ) , és sajnos 2 hónapos korában kiderült, hogy érzékeny a tejfehérjére , nem hízott rendesen, ekcémás kiütése lett, ezért tápszert írtak fel neki én pedig szigorú tejmentes diétára voltam fogva. Egy hónapig kapta megosztva az anyatejet és a tápszert, azonban mivel nem volt mindig cicin csökkent a mennyiség, és szépen lassan elment a tejem. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, mert volt időm felkészülni rá. Sokat gondolkodtam azon, hogy csak rárakom gyakran pár percre, hogy stimulálja, ( nagyon nehezen engedtem ezt el, Dávid kérdezte is miért élem meg ezt tragédiának, ez valami Anya dolog? ) , viszont mivel ennyire érzékeny volt és a tejmentes diéta miatt még kevesebb dolgot ehettem ( szinte már semmit ) és nem szerettem volna fárasztani a stimulálással, hiszen neki az volt a feladata, hogy hízzon, így elfogadtam, hogy 4 hónapos koráig kap csak anyatejet. Jó ideig még kereste a cicit, azonban pár hét után talán azt is elfelejtette mi az. Az utóbbi időben szokta markolászni, kíváncsiskodik mi is az , és mindig elmondom neki, hogy amikor pici volt onnan kapta a finom tejet. 

Annak ellenére, hogy volt időm felkészülni az elengedésre nem viseltem könnyen. Pár napig még időnként odaadtam neki a cicit, s rengeteg kendőzéssel pótoltuk a szoptatás hiányát. Mindkettőnknek szüksége volt az összebújásra. Leginkább azért volt erre szükség, hogy aludjon Dorka, -mert ebből nem sok jutott a decemberi hónapra, - nyugodt legyen és szépen hízzon. Kendőztünk hát, nagyon sokat. Korábban akkor tettem kendőbe ha nem akart aludni és nekem nagyon el kellett már végeznem az itthoni teendőket, de ebben az időszakban szinte egész nap kendőztünk, éjjel velünk aludt, vagy leginkább rajtam. Dávid sokszor megkérdezte, hogy így félig ülve Dorkával a mellkasomon hogy tudok aludni, kipihenem-e magam és nem félek-e, hogy éjjel elfordulok, mert elfelejtem, hogy rajtam alszik. Nem, ezt nem felejti el az ember lánya, ez ösztönös reakció, és sokkal kipihentebb voltam én is, mert nem kellett 3 percenként a kiságyhoz rohannom, mert csak elbóbiskol, aztán felriad. ( Az pedig egy másik történet , hogy mennyire könnyen aludt el később a saját ágyában- persze ezt is én viseltem rosszabbul ).

Szoptatni sokkal könnyebb mint tápszerezni, mindig kéznél van a cici, mindig megfelelő hőmérsékletű, mindig meghitt. Azonban néha be kell látni, hogy el kell engedni. Belátjuk, de ettől még gyászolhatjuk, sírhatunk miatta. Dorka már lassan 4 hónapja nem szopizik, de még mindig vágyódom arra az érzésre, főleg hogy már nagy és teljesen másképp élné meg ő is azt a fajta kötődést, mint akkor régen. Hiányzik. 

Read More